Egy hétköznapi lánynak ajándékul a fényűzés!

5.RÉSZ

……………
Az árnyékot látva tudtam kire számíthatok. Persze hogy a Sebastian várt.
- Szia-, köszöntem, oda kicsit félénken
- Szia-, ugye, nem ijesztettelek meg.
- Nem dehogy…
- Csak a hangodon hallottam.
- Semmi csak nem volt elképzelésem, hogy ki akar ilyenkor velem
találkozni.
- De aztán beugrotta-, mosolyogtam.
- Akkor mégiscsak emlékszel a tegnap estére.
- Mert mi volt?-, húztam fel a szemöldököm.
- Semmi csak tegnap is ilyen tájban bukkantál fel.
- Aj. milyen pontosan tudod-, nyújtottam rá a nyelvem.
- Ne merészeld, mert leharapom.
- Úgysem mered-, és még egyszer rányujtottam.
Nagyon sokáig beszélgetünk és úgy éreztem ö az egyetlen, aki megért engem
mióta csak itt vagyok. Vele nagyon nyitottan beszélgettem és nagyon sokat viccelődtünk.
Minthogyha valami más világban lettünk volna mikor esni kezdett az eső.
- Sajnálom-nézett rám szomorúan.
- Én is. De már úgyis elidőztünk és holnap korán kell kelned.
- Így igaz.
- Akkor megyünk?
- Igen. Elkísérhetlek a szobádig?
- ÖÖ. Persze miért is ne-, és egy mosollyal egészítetem ki az örömöm.
Mikor az ajtóhoz értünk akkor fájó szível, de el kellett válnunk
- Szia
- Szia-, becsuktam az ajtót és egy nagyot sóhajtottam.
Nagyon jól éreztem magam vele.
De tudtam, hogy reggel korán kell neki és nekem is kelnem.
Max 4órát aludtam semmi, többet mert reggel kezdődtek a szabadedzések és
kíváncsi voltam mit tudnak az autók.
Gyorsan összekaptam magam és a pályára indultam nagyon nagy csodára a
hotel elöl még a fotósok is eltűntek. Ezért feltűnés nélkül kisétálhattam. És
nagyon jó napnak indult.
Egész délután 2óráig csak az autók hangját lehetett hallani a pályán. És aztán
csend lett.
Délutánra nem volt programom ezért visszamentem a hotelbe és ott kerestem a
szórakozást. De egy idő után unalmassá vált ezért úgy döntöttem bejárom a várost.
Nagyon jó idő volt és ez kedvet adott a sétához, de mielőtt kiléptem volna kopogtak.
Csak nehogy megint el menyen ezért gyorsan kinyitottam. Csak az lehetett
akire kicsit sem számítottam.
- Sebastian?
- Igen
- Nem számítottam rád-, döbbenten néztem.
- Zavarlak?
- Nem dehogy is pont most akartam városnézésre indulni
- Én meg pont most akartalak elhívni fagyizni.
- De jó. Komolyan-, kérdeztem vissza
- Igen akkor mehetünk,
- Pillanat beugrom a táskámért és igen.
Végigsétáltunk az utcákon és megálltunk egy fagyizonál.
Hosszant beszélgettünk az életemről és persze az övéről is nagyon megértő volt velem.
Már kezdett esteledni mikor visszaértünk a hotelhez:
Mikor a folyóson voltunk sebitől csak ennyit kérdeztem
- Tető?
- Igen-, bólintott
Felértünk a tetőre és hideg volt sebi látta hogy fáztam ezért a hátamra
terítette a pulóverét.
- Köszönöm
- Nincs mit
És szótlanul egymás mellet néztük a csillagokat.
A szótlanságunk egy kérdés szakította félbe.
…………….